Kilégzés

Üdv, kicsik-nagyok, visszatérők és nem visszatérők, zenekedvelők és...szóval üdv, mindenkinek, újra itt. :) A következő sorozatban különböző lemezek kerülnek a nagyító alá, és ha minden igaz, kéthetente szolgálhatunk majd frissítéssel a témában. Feltéve, ha az ember nem húzza annyira a dolgokat, mint ahogy nekem szokásom. :)

Mivel nagyon úgy tűnik, hogy én fogom hozni az alterkultúra "nagyjait", ismertebb zenekarait, kezdeném az aktuális kis kedvenccel, a Quimbyvel. Nincs mit tenni, elképesztő módon elbambultam, és magába szippantott a Quimby-mátrix, számról számra, akkordról akkordra, szövegről szövegre, jelen pillanatban gyógyíthatatlanul.

Hogy miért pont a Kilégzés? És miért nem a Lármagyűjtögető? Egyrészt, a Lármagyűjtögetőn elég kevés új szám van, másrészt a Kilégzést egy sokkal élményközelibb lemeznek tartom. Persze, ha élményközelt akarok, akkor mondhatnátok, hogy választhattam volna a Káoszt is. De épp ezért szeretem a Quimbyt: az életem minden percére (boldogra, boldogtalanra, hóban biciklizésre és esőben ugrálásra, egyedülléthez és társasághoz, barátokhoz és ellenségekhez) megvannak a megfelelő számok, jelen esetben lemezek - most a Kilégzésen van a sor.
Ha nagyon ki akarom élezni a különbségeket, íme egy-egy rövid szövegrészlet a feloszlás előtti, és egy a feloszlás utáni korszakból:

"Kibukott angyal üvölt az égre. Rázza az öklét, és közben Festi az arcát fekete-fehérre..."



"Tékozló angyal a magasban, böffent nincs baj, nincs haragban senkivel. G dúrban zúgják a fákon a kabócák, hogy láss csodát, láss ezer csodát, láss ezer csodát."

Aki egy kicsit is tisztában van a Quimbyék életútjával, az tudja, hogy a Kiss Tibi nem egy egyszerű eset. Megjárta a Poklot, megjárta a Mennyországot, de amiért számomra egy nagyon szimpatikus ember, hogy a Pokol után is ki tudott kecmeregni a szarból. Tulajdonképpen ez az egész kicsit Kiss Tibi-központú lesz... de mivel javarészt az ő betegsége volt az oka a zenekar feloszlásának, ezért úgy gondolom, helyénvalóak lesznek a következő sorok.

Hogy egy kicsit jobban megismerjük őt (ha nem baj, kihagynám a hol-mikor-kivel-klisét), hozok nektek egy interjút a feloszlás előtti-utáni-közbeni korszakról. Merthogy volt ilyen is. Stabilan lenn. Droggal, elvonóval, kórházzal. És hogy az egyszeri ember is megértse, mi az, hogy függeni, szenvedélybetegnek lenni, gyógyszereken élni -, valamint, ami az egész Kilégzésnek értelmet ad, íme itt van ez. Hogy megértsük, miért.


A riporter Pölös Zsófi, én csak átdolgoztam a cikket, rövidítettem a válaszokat, kiemeltem, satöbbi. Forrás: passzio.hu

- Mikor vetted észre, hogy gáz van?

- Mire észrevettem, hogy problémás az az életmód, eltelt tizenvalahány év, de abban a tizenvalahány évben én jól éreztem magam, vagy legalábbis annyira elfedtem magamban azokat a problémákat, hogy nem foglalkoztam velük. Viszont ennek lettek következményei. Nem az alkohollal vagy a drogokkal volt problémám, hanem annak a következményeivel. És azokat nem szeretem. A drogokat meg az alkoholt ma is szeretem.


- Nem gondolkoztál azon, miért kellenek ezek ahhoz, hogy jól érezd magad?

- Akkor, amikor jól éreztem magam, nem. Akkor gondolkodtam sokat, amikor nem éreztem jól magam. Akkor túl sokat is. Amíg problémában dagonyázom, nem a megoldásban vagyok, pedig ebből csak úgy lehet kijönni, ha az ember átteszi magát a megoldás szférájába. Magyarán, az ember azt mondja, hogy oké, hogy ez van, de akkor most mi legyen. Meg hogyan csináljam. Azzal nagyon sok idő megy el, hogy azon gondolkodik, ez miért van. Nyilván azért is van, mert akkor ki kell találni, hogy mit oldjon meg az ember – tehát hasznos része is van ennek.

- Nem félsz attól, hogy újra meg fog történni?

- A félelem nem segít.Tulajdonképpen az egész betegség az ego problémája. Az az első lépés, hogy elfogadom, hogy tehetetlen vagyok ezzel az üggyel kapcsolatban. És akkor már el tudom fogadni a segítséget, mert általában a krízishelyzetben lévő emberek, nagyon nehezen fogadják el a segítséget részint az ego miatt, részint mert addig is úgy élték az életüket, hogy mindig csak a maguk feje után mentek, meg a társadalmi normákhoz képest elég absztrakt módon, és ehhez ragaszkodnak, még akkor is, ha bajban vannak. Meg kell tanulnod tanulni. Alázat kell, hogy taníthatóvá válj.

- Mik azok, amiket most távol tartasz?

- Mondjuk, vagyunk egy társaságban, bulizunk, én is ott vagyok velük, gitározunk, teljesen jól elvagyunk, megy a mulatság, lehet, hogy hajnal háromig jól vagyok, de előfordulhat, hogy eljön egy olyan pont, amikor azt érzem, átváltott a működés, beindult a kismajom a hátamon, és belemennék dolgokba. Olyankor nagyon hamar el szoktam jönni.

[...] nem jó benne lenni olyan kapcsolatban, ahol hazudozni kell, ahol nem lehet őszinte valaki, ahol játszadozni kell. Ilyenekből jó kiszakadni. Vagy találkoztam olyannal, nekem is ment tönkre kapcsolat azért, mert hiába szerettem egy lányt nagyon, ő abban volt benne, amiben én régen, és nem tudott még áttérni abba, hogy megoldja. És akkor együtt kulminál a rendszer, hosszú távon egy olyan emberrel, akin tudom, hogy nem tudok segíteni, csak egy dolog lehet: ő az erősebb. Azt tudni kell, hogy mindig az az erősebb. És előbb-utóbb ő fogja a szarba lehúzni a másikat.

- Lipót?

- Tessék? In medias res Lipót. Aki eltéved, annak ott van a Lipót – úgy valahogy.

- Mennyi ideig voltál benn?

- Voltam többször. De erről szoktak beszélni emberek?

- Szoktak.

- Aha. Kétszer fordultam meg ott... Több kórházban voltam. Ez vele jár... ezzel. És voltam a Lipóton is.

- Volt, hogy önként mentél be?

- Volt. Első alkalommal még vittek, akkor még küzdöttem, harcoltam, és volt olyan, hogy önként letelepedtem a batyummal, és mondtam, vegyenek fel.

- Ehhez már nagyon eltökéltnek kellett lenni

- Igen. Voltak olyan ismerőseim, akik nem rábeszéltek, de azt mondták, hogy jó lenne bemenni. És akkor… és akkor végül is, ja. Bementem.

- Ezek olyanok voltak, akik estek már át ilyenen, vagy...

- Ismerik ezt. Voltak ők is. A Lipótot egyébként megjárta a fél értelmiség. Ez egy népszerű hely. Magyar Királyi Tébolyda.

- Milyen volt?

Az első még izgalmas volt, de Lipóton már nem annyira. Ott már inkább el voltam keseredve, olyanok jutottak eszembe, hogy vajon most már itt fogok meghalni? Abban a mentális állapotban nem nagyon létezik külvilág, csak egy nagyon szűk, zárt környezet, és egy távoli, illuzionisztikus valami – jövőképek, meg múltképek. De rajzolgattam sokat – saját hülyeségemet is, meg rajzolgattam a betegeket is.

- Onnan haza?

- Ott ráállítottak a gyógyszerekre, ami valahogy működött, viszont hosszú távon nem jó az. Átmeneti dolognak gondolom, hogy működik, aztán meg rákattantam, és elkezdtem összevissza szedni a gyógyszereket. Akkor elkezdtem gyógyszerezni.

- Meddig?

- Két évig. És közben voltam itt-ott. Kórházakban.

- Aztán?

- Ez egy ilyen massza. Van ez a két-három év, ami egybefolyt.



- És?

- Komló előtt már nagyon untam azt, hogy kórházból ki, kórházba be, kinn se megy, benn se megy, se gyógyszerrel nem megy, se anélkül.

- De abban a két-három évben mennyire keseredtél el, vagy ijedtél meg, vagy sajnáltad magadat, vagy foglalkoztál egyáltalán magaddal?

- Az nagyon deprimált, halálhangulatban telt el.

- Föl-le, föl-le, vagy csak lenn?

- Ott nem nagyon volt fönn. Az inkább lenn volt már. Pokoljárás volt, már nem nagyon volt abban ingadozás. Stabilan lenn volt.

- Szuicid hajlamok?

- Persze. Ilyenek. Abszolút. Ez a történet. De az egész világ az, utána már. Egy tömbnek tűnik nekem az életemben, egy pillanatnak, ami kitartott hosszú ideig. Hogy mi történt akkor – sok minden, ugyanakkor mégis semmi. Mindenféle volt - volt, aki kihasználta a helyzetemet, volt olyan, aki reménytelenül segíteni próbált, lesüppedve voltam. Lementem néha az éjjel-nappaliba, néha volt koncert, azt sem tudtam, hogy - valószínűleg nem volt tigris egyik sem. Először a Lipótról azért kerültem ki, merthogy onnan nyomtam a koncerteket. Utána mindig szakadékállapotban mentem vissza, és ezért el is kellett jönnöm onnan. Utána leállt a zenekar, ez már a vége volt. Akkor eldöntöttem, megcsinálom rendesen. Az ottani orvos meg egy-két ismerős ajánlotta Komlót. Nem tudtam igazán kiszakadni a környezetből, az volt a baj, úton-útfélen találkoztam emberekkel, és nem is arról volt szó, hogy egy pillanat alatt bele lehetett vinni, hanem pillanatok alatt bele akartam menni.

De előtte volt még olyan, hogy elmentem vidékre egyedül [...], de aztán visszajöttem Budapestre, és itt megint szép lassan belecsúsztam. Akkor volt az - ez kicsit misztikusan hangzik, de nincs benne semmi ilyen -, jött egy ilyen hang, hogy menj el hosszú időre. Akkor felvettem ezt a komlói szálat, megismerkedtem a lehetőséggel, és minthogy bajom nem lehet belőle, elmentem felvételire, és ott tartottak.

- Hiszel ebben a szétszedjük, és egy nagyobb egészet építünk belőle dologban?

- Abban hiszek, hogy annyira szedik szét az embert, amennyire hagyja.

- Te mennyire hagytad? (Komlón)

- Amennyire szükséges volt. Hogy tudjanak használni, hogy én is tudjak ott működni.

- Ez mit jelent?

- Ami az ottani dologhoz kellett, annyit engedtem, amennyi szükséges volt, nem többet. Ki milyen alkat – a hajlandóság nagyon fontos, hogy tudjon együtt dolgozni a többiekkel, az, szerintem bennem megvolt, meg a segítőkészség is, meg egy csomó dolog. Én ott hasznos akartam lenni. Először csak sodródni kell az árral, elfogadni, hogy mit hogyan kell, és egy idő után, az idősebbnek kell segíteni a fiatalabbat. Ez tőlem nem áll távol, én szívesen tettem ezt. Így beépül mindenki a maga módján, és megtalálja a helyét a rendszerben, hogy mi az, amit csinál. Viszont olyan dolgokat is meg kell csinálni, amit nem szívesen csinál. Sőt. Igazán, nem akar. Például a lányok először irtóztak a kecskék takarításától, aztán idővel megkedvelték. Én is kecskét fejtem, irgalmatlan grán titonokat, és közben üvöltöttem, hogy „I know it’s only rock and roll but I like it”. Van egy kis idő, mire oda megérkezik valaki, és el kell egy kis időnek telnie, amíg onnan eljön. Nemcsak fizikálisan, hanem mentális értelemben. Időbe telik, mire a sok kusza gondolatot fókuszálni tudja. Nagyon fontos, hogy ott tudjon lenni. Amikor már ott van, akkor rájön, hogy jobb, ha csinálja. Ha sokáig ellene dolgozik, az nagyon fárasztó. Másrészt nem hiszem azt, hogy bárkiben kárt lehet tenni egy ilyen helyen. Nem változtatják meg az embereket, senkit, hanem mindenki maga talál rá arra, hogy hogyan változzon, és az általában belülről fakad. Általában inkább azt találom meg, hogy mi az, ami bennem van, és mi az, ami bennem van, csak nem élek vele. Sokan azt gondolják, hogy ott aztán kilúgozzák az agyat, vagy megváltoztatják az embert -volt egy ember, akit szerettünk, most meg visszajött egy olyan, aki igaz, hogy működik az életben, de valahogy nem olyan jó fej már. Ja, lehet, hogy neki az ártalmas volt, hogy olyan jó fej volt, sőt, belehalhatott volna. Ezt például meg lehet tanulni. Saját magunk kereteit találjuk meg, és azért nem a közösséget kell okolni. Ott ülsz tizenvalahány emberrel szemben, nem tudsz nekik hazudni, mert mind benne van, és átlátnak rajta. Ebből a szempontból nemcsak abban segít, hogy saját magát mások által megismerje az ember, hanem azzal is, hogy áthatja egy nagyon nagy tapasztalat. Fél mozdulatból is rájövök, hogy hazudik-e valaki. Érzékenyebbé, helyesebben érzékennyé váltam. Nem működő emberek mennek oda, és működő emberek jönnek el. A választás mindig az övéké, dönthetnek bármiről – kapnak eszközöket, amiket használhatnak, jelzőtáblákat az élettel kapcsolatban, de alapvetően a jellemet nem változtatják meg, hanem az lényeg, hogy ő önmagán hogy tud változtatni.

Ez a lelki része. A mentális. De az, hogy együtt él tizenvalahány ember egy közösségben, az már maga egy ilyen dolog. Együtt kelnek nagyjából, együtt fekszenek, önellátóak, a ház körüli munkákat meg a konyhai munkákat munkaterápia néven a közösség tagjai végzik. Emellett van zeneterápia, meg színház, ami nekem nagyon sokat segített, mert a zenébe bele tudtam vetni magam, és volt ott egy nagyon kedves segítősrác, akivel sokat zenéltünk együtt.

- Nem féltél attól, ha kijössz, vissza fogsz zuhanni egyszer?

- A félelem nem jó szó rá. Inkább az van, hogy mikor döntök úgy, hogy megreszkírozom azt. Nem azt kaptam ott, hogy féljek a visszacsúszástól, hanem azt a szabadságot, hogy dönthetek. Tulajdonképpen ez a szabadság ugyanolyan, mint bármely más szabadság, vannak benne bizonytalanságok is, ennyit kaptam vissza. Attól nem féltem, hogy visszacsúszok, de voltak olyan dolgok, amikről tudtam, hogy nehezebben fognak menni, ügyködni kell rajtuk. Hogy magammal rendben tudjak lenni, akkor is, ha valami olyasmit csináltam, ami miatt érezhetném szarul is magam. Csak ez baromira nem segít. A jelenben való hit, az abban való élhetés – ezeket adja vissza. Azt hiszem. Ez kvázi csoda egy olyannak, aki nem tudott.

És mik a számodra fontos értékek most?

- Alapvető emberi értékek, amik mindenki számára, aki foglalkozik ilyesmi témával, meg a zene, a vizuális művészetek, a munka, szeretem a szerelmet meg a nőket, az utazást, nem kell túl sok pénz, viszont sok szabadság, sok szabadidő, hogy csinálhassam, amit. Ez talán egy kicsit önös, de én azt szeretném csinálni ebben az életben, amit szeretek, ebben nem nagyon tudok kompromisszumot kötni, maximum annyit, hogy ha nagyon szarul állok, ezt-azt elvállalok. Nem mindegy, hogy milyen gondolatok töltik be a fejemet, mivel foglalkozok, és ha ebből még meg is élek, akkor jól vagyok.

Ez egy része az életemnek. Én ezeket részint azért tárom fel, mert lehet, hogy éppen valaki most hallja meg, akinek szüksége van rá. De tudom, hogy ezekkel az emberekkel, akikkel problémák vannak, nem így lehet, vagy nem lehet segíteni, viszont vannak olyan dolgok, amik elindíthatják arra, hogy elfogadják a segítséget, vagy elinduljanak egy úton. De nem azt szeretném, ha az életemnek ez lenne kívülről az emlékezetes pontja, annak ellenére, hogy ez valószínűleg a gerincvelőmig belém ivódott. Nem szeretném ezt, mint zászlót vinni magam előtt, hogy én egy megmondóember vagyok, mert nem vagyok az. Nem tudom megmondani, hogyan kell, el tudom mondani, velem hogyan volt, és én mit csináltam, ha ez segít.

---

Szilárd elment Súlytalankodni, Líviusz meg Feri A Kutya Vacsorájával voltak elfoglalva, de voltak itt még egyéb finomságok is: Marlboro Man, Üllői Úti Fuck, Hippikiller. 2004-ben egy nagy Gödör-buli alkalmával viszont minden újra összeállt, 2005-ben pedig megjelent az új lemez, a Kilégzés. A Quimby visszatért, és nem nyögvenyelősen, nem pórázon húzva - frissen, üdén, újult erővel.

Van itt minden: Ventilátor Blues, Líviusz-féle megadás, Don Quijote ébredése...

De ahelyett, hogy én jártatnám az szám, conutryról, sanzonról, lüktetésről, metaforákról, kocsmadalokról, íme:

Kamikaze bárány
Nyina
Homo defektus
Country Joe McDonald
Most múlik pontosan
Transzakció (sajnálatos módon a youtube cserben hagyott)
Csáki Pityu bá' balladája
Don Quijote ébredése
Autó egy szerpentinen
Kisember a csónakban
Sehol se talállak
Legyen vörös
Mari
Magam adom
Ventilátor Blues
Az egyik ember...
Viharon túl, szélcsenden innen

De, hogy egy kicsit azért én is kivegyem a részem az ajánlásból, figyelmetekbe ajánlom a Most múlik pontosant, esetleg, Don Quijote piszoárban vitorlázó ébredését. A megkönnyebbülést sugárzó Autó egy szerpentinent; Marit, aki/ami mindig mosolyra derít; a számomra örök "Quimby-klasszik" Magam adomot Líviusz sercegő hangjával, na meg a Viharon túlt, amit istenkáromlás lenne kihagyni a rövidített listából.

És mindezek után úgy érzem, a Quimby nem akar többnek látszani, mint ami. Egyszerűen csak kifejezni a "szép magyar valóságot", egy egészen más szemszögből. Meglocsolni a lemezt egy dohos kocsmából szerzett Arany Ászokkal, átitatni a tavasz meg a szerelem aromájával, na meg az örök tanulsággal, hogy küzdés nélkül nincs győzelem.

Hallgassátok, élvezzétek, szeressétek.